Honleányok

Csányoszró

1944 tavaszán a helyi leányleventék felhívást tettek közzé arról, hogy vállalnák egy 6-9 éves árva gyermek nevelését.[1]

Főherceglak

200 kg kenyérlisztet és 83 kg fehérlisztet, valamint 70 pengőt gyűjtöttek a bombakárosultak részére.[2]

Harkány

1944 nyarán hulladékpapírt gyűjtöttek, amely értékesítésével nyert pénzt zászlóvásárlásra fordították. A hónapokig a településen állomásozó honvédek között 1500 kifli és 160 liter bor kiosztásában segédkeztek.[3]

Hosszúhetény

1944 nyarán 889 pengőt, 1 mm lisztet, 1 mm babot és egyéb élelmiszereket gyűjtöttek és a bombakárosultak elhelyezésében segédkeztek.[4]

Lippó

1943 tavaszán a község németajkú, magyar nemzetiségű tekintélyes gazdái Leventeotthon létesítését határozták el. Közösen egy házat vásároltak, ahol magyar és német nyelvű könyvtárat hoztak létre, amelyhez olvasóterem is tartozott.[5]

Mohács

A járási és városi vezetőnő Marosy Gyuláné (a fiúk vezetőjének neje). Első nyilvános szereplésük 1943 júniusában volt a Hősök napja keretében tartott sportünnepélyen, ahol táncbemutatóval és tornagyakorlatokkal színesítették a programot. Mohácson is rendeztek a leventelányok közreműködésével kívánsághangversenyeket. Fogadalomtételi ünnepségüket 1943. június 14-én tartották. 1943 augusztusában részt vettek a vízi sportokat gyakorló leventék tábortüzén, valamint társas kirándulás keretében megkoszorúzták a kiskőszegi Hősök emlékművét és az országzászlót. 1943 novemberében a Levente Otthonban rendeztek ünnepséget a kormányzó neve napjára emlékezve.[6]

Ócsárd
Vezetőjük Szilvási Istvánné. 1944 őszén 200 pengőt gyűjtöttek a Vöröskeresztnek a sebesült honvédek javára.[7]1944 novemberében 32 leventeleány tett fogadalmat Sike Cecilia helyettes kerületi vezető jelenlétében. Saját készítésű játéktárgyak értékesítésével 77 pengőt szereztek jótékony célra. Szőtteseikből kiállítást rendeztek.[8]

Rózsafa

1943 februárjában a rózsafai leventeleányok mintegy 100 kilónyi kalács elkészítéséhez elegendő lisztet és tölteléket (dió, mák stb.) gyűjtöttek össze. Az alapanyagokból készült kalácsokat személyesen osztották ki Pécs három hadikórházában.[9]

Sepse

Vezetőjük Devecseri Jánosné, a főjegyző felesége. 1944-ben helyi csapat négy hónapon át heti kétszer gyűlt össze a Ne dobj el semmit! kézimunka tanfolyamon, ahol felesleges ruhadarabokból gyártottak gyermekjátékokat. A foglalkozássorozat végén számot adtak megszerzett elméleti tudásukról, az előállított tárgyakat kiállításon mutatták be, ahol saját készítésű süteményeket szolgáltak fel.[10] Szabadidejükben napközi otthonokban segédkeztek. Műsoros délutánjaikkal szerzett bevételüket a falubeli szegények megsegítésére fordították.[11] 1944 őszén tartott fogadalomtételükön Kálóczy Ilona is megjelent és beszédével lelkesítette őket a további munkára. Népdalokkal és táncokkal tűzdelt műsorukkal 500 pengőt gyűjtöttek a Vöröskereszt javára.[12] Szintén még 1944 őszén a fiúkkal együtt kivitelezett gyűjtés több mint 900 pengőt eredményezett a bombakárosultak javára.[13]

A leányok leventeegyesületekbe szervezése több megyében ütközött az egyház ellenállásába, és a szülők előítéleteivel is számolni kellett.  A magyar oktatási intézmények fenntartásában és működtetésében korábban is meghatározó szerepet játszó klérus helyeslésétől függött a leányifjúság egyesületekbe szervezése, hiszen féltően őrködtek a magyar nő romlatlansága felett. Az iskolán belül és azon kívül is igyekeztek fellépni minden olyan „modern” jelenséggel szemben, mint a koedukált oktatás, a világi egyesületekbe való belépés vagy a testnevelés és sport (Gergely–Kiss 1976, 217). Az országgyűlésen Shvoy Lajos székesfehérvári püspök vált az ellentábor legaktívabb szószólójává.

Shvoj Lajos püspök

Elsősorban a valláserkölcsi nevelés megvalósulását, valamint annak a mozgalom általi megbecsültségét vonta kétségbe, és úgy gondolta, hogy a már létező keresztény leányszervezetek kiválóan alkalmasak az új célkitűzések megvalósítására, ezért szorgalmazta az előkészítő tárgyalásokba való bevonásukat. Véleménye szerint: „…minden olyan mozgalom, amely a nőt a családból s a valláserkölcsi alapon álló iskolából kiszakítja vagy annak áldott hatását csökkenti, vagy ellensúlyozza, a család nemzetfenntartó erőit gyengíti és ezzel magát a nemzetet pusztítja, bomlasztja.” (Képviselőházi Napló 1941, 422) A viták során körvonalazták azokat a kritériumokat, amelyek teljesülése esetén számíthattak a mozgalom irányítói az egyház támogatására. (1) A gyakorlatban is valósuljon meg a valláserkölcsi nevelés, (2) olyan képzett női tanerők jóvoltából, akik maguk is szilárd világnézeti alapon állnak. (3) Az iskolás lányokat hagyják meg az intézmény keretein belül, hiszen ott megbízható pedagógusok kezében vannak.

A mozgalmi jelleg prezentálásának érdekében a tagok számára a foglalkozások, a közös kivonulások és munkavégzések (pl. gyűjtés, segítőszolgálat) idejére kötelezővé tették a jelvény viselését. Ez kezdetben egy vérpiros mezőben hófehér kettős keresztet és rajta két zöld L betűt ábrázolt.

A régi és az új jelvény

1944-ben a fiúkéhoz hasonlóan csak egyetlen L betű helyezkedett el fehér kettős keresztben, de a pajzs a fiúkénál kisebb és kerekdedebb volt. A fehér vászonra vagy selyemre zöld és piros színnyomással készített jelvényt a ruha bal felső részére kellett felerősíteni.

Az inotai leventeleányok 1943-ban

1944 augusztusára elkészült a sötétkék leánylevente sapka is.[1]

A leányleventéket megszólító kiadványok a foglalkozásokon elhangzottak kiegészítéséül, megerősítéséül szolgáltak. 1943-tól a Szebb jövőt! levente újság külön Leventelányok rovatban számolt be a mozgalom legfontosabb híreiről, eredményeiről.

1944. május 1-jétől kezdve pedig a Levente Hírközpont kiadásában kéthetente jelent meg a leánylevente mozgalom hivatalos képeslapja a Lányok útja. Ez volt az első olyan lap, amely az egész magyar leányifjúság összefogására törekedett. A lap beszámolt a mozgalom honvédelmi munkájáról, az egyes vidéki csapatok életéről, ezen túl pedig művészeti, történelmi, szórakoztató cikkeket, hasznos háztartási tudnivalókat, kézimunkarajzokat, valamint a leventelányok által beküldött írásokat közölt. Ezeken túl léteztek olyan sorozatok, amelyeket minden leventekönyvtárnak ajánlottak beszerzésre. Ilyen volt a Levente Hírközpont kiadásában napvilágot látott Emese könyvek sorozat, ennek részét alkotta a magyar női munkatáborok munkájáról beszámoló Pirospöttyös kisasszonyok és a finn lották eredményeit taglaló Lották című kötet.

A leánylevente mozgalomhoz törvényes képviselője engedélyével önkéntesen csatlakozhatott minden 10 év feletti, de 20. életévét be nem töltött hajadon leány, aki nem volt egyetem vagy főiskola hallgatója, továbbá nem volt zsidónak tekinthető. Az évek során fokozatosan módosult az elképzelés arra nézve, hogy a 10–19 éves leányifjúság mely szegmenseinek bevonására igyekszik a mozgalom. Kezdetben az iskolán kívüli leányok beszervezése volt a legfontosabb. Ennek okát abban a válságjelenségben láthatjuk, amelyre kiválóan világít rá Palos Bernardin pécsi tankerületi főigazgató állásfoglalása a leánylevente mozgalom szükségessége mellett: „jelenleg nem látok más módot arra, hogy iskolán kívüli lesüllyedt, világnézetileg és etikailag elhanyagolt, szociális tekintetben visszamaradt, női élethivatásra való ránevelés szempontjából szánalmas elmaradottságban lévő leányifjúságunkat felemelni lehessen. Ép így nem látok más módot az elnevelt, erkölcsi tekintetben kiüresedett, nemzeti öntudatában meg nem erősödött iskolás leánytömegek kellő megnevelésére sem.”[1] Ennek szellemében az egyes települések jellegétől függően jöttek létre a földműves, hivatalnok, gazdálkodó, kereskedő, iparos vagy gyári munkás leányok csoportjai.[2]

Palos Bernardin György, ciszterci szerzetes, tanár

A már a kezdetekkor 130 000 főt számláló mozgalom 1941 októberétől foghatott a nagyobb ütemű toborzáshoz.[3] Sajtófelhívások, rádiószózatok, ünnepi beszédek (1943. március 15. Horthy Miklós),[4] időszakos toborzások (1942. június 13–20. Budapest 1200 fő) [5] és nyilvános mintafoglalkozások (1943. május 15. előtt Gödöllő Danubia gyár csapata)[6] szolgáltak eszközül a leányok meggyőzésére afelől, hogy nekik is a leányleventék között a helyük. 1942 tavaszán-nyarán a híradások már több mint 2500 községben kb. 200 000 önkéntest említenek.[7] 1943 őszére a vallás- és közoktatásügyi miniszter rendelete jóvoltából falvak, városok, iskolák, műhelyek és vállalatok számára egyaránt lehetővé vált csapat alakítása.[8]

1944 májusában a középiskolák tanulói jelentették a mozgósítandó célcsoportot.[9] 1944 nyarától már a 20 év alatti leányifjúság egészének összefogására és a mozgalom kötelezővé tételére törekedtek a vezetők. Béldy Alajos Palos Bernardin, pécsi tankerületi főigazgatónak írt leveléből[10] és Kokas Eszter nyilatkozataiból[11] kiderül, hogy 1944 júliusára a kötelezővé tételhez szükséges vezetőállomány kiképzése megtörtént (3543 fő).[12]

Kokas Eszter országos vezető felhívása a Szebb Jövőt!-ben (1943)